I hate kissing you goodbye

No hát srácok, itt a vége.

Rigában vagyok, hajnali 5:48 van, részegen ülök a reptéren, és várok a Billund felé tartó járatra. Hogyan is kerültem ide? Ugye szombaton elment Edgi Boy, este lementünk a Caioba megnézni a BL döntőt, majd utána utolsó szombat este gyanánt elmentünk az Apollóba. Marhadrága volt, 11 lyuró csak a beengedés, odafele megittam a fél literes lett sört amit Edgárstól kaptam, meg a maradék vodkám javát. Szegény Dimitris csúnyán ráfaragott, nem engedték be, otthon felejtette a személyit. Én alapvetően az afrikai srácokkal, Asserrel, meg Marnussal lógtam, persze ott voltak a németek is, bár se a mindig részeg Dánielt nem igen kedveltem meg ( Szombat este az volt az új fertelmesen nagy poénja, hogy tampont aggatott a fülébe és úgy nyomult a városban, meg a dizsiben... Dagmar, meg Isa meg halálra röhögték magukat, hogy ez dejópofa, hát jajj....), se Hettát nem igen kedveltem meg (Dagmarék kummi studentje egy fertelmesen kövér, alapvetően kedvesés, jószándékú, de kissé unalmas, és semmitmondó csajszi). Mindegy utolsó tánc, utolsó bulizás, egy Deep Purple emlékbanda is fellépett, és végül még tomboltunk egyet a Selva Paivára.



Mikor zárt a klub hazabringáztunk, de csak, hogy hajnali 5-ig fentmaradjunk a spanyolokkal. Ugyanis a spanyolok közül 5-en hazamentek. 4 csaj, egy srác, és így a spanyol légió is erősen megfogyatkozott. A 2-on dumáltunk velük egy utolsót, majd egy angol srác javaslatára (kiderült, hogy Harisson nem is pöcs, hanem tök jó arc) mikor megérkezett a taxi levonultunk díszsorfalat állni, és amikor a srácok/csajok lejöttek megtapsoltuk őket. Miért? Mert a spanyolok voltak a legnagyobb partyarcok. Közvetlenül annyira nem ismertem őket, csak bírtam őket, mindig a bulin járt az eszük, és mindig fix pillérei voltak az estének, a mókának. Nélkülük nem lett volna ugyanolyan ez a félév, és ezért köszönet jár mindannyiuknak. Pláne aranyos volt, hogy két csaj akikkel sokat nem is beszéltem, csak hébe-hóba, odajött a búcsúkor megölelt, elköszönt, jajj nagyon aranyosak voltak. Majd taxi, és irány haza. Mi pedig negyed 6-fél6 magasságában hazaballagtunk, és nyugovóra tértünk.

Másnap fél1-kor ébredtem délután, és nekikezdtem a takarításnak. Erre ment rá az egész nap, kis főzés, kis forma 1, majd 5-kor nyomás a club 16 elé. Előző este kitaláltuk, hogy felmászunk az épület tetejére az oldalt elhelyezett létrán, így Dimitris, Tomas, Mino, Marnus, meg én a zuhogó esőben másztunk egyet. Jó volt. Mármint persze, majdnem leestünk, veszélyes volt, meg illegális, de ez volt az utolsó napunk Ouluban, muszáj volt megtenni,és ez csak még jobbá tette a barátságot, a hangulatot, faja volt. Amúgy Mino elmesélte, hogy előző este kidobták az amarillóból, mert seggbe rúgott egy biztonsági őrt. Dolgunk végeztével irány a pizzéria! Úgy döntöttem, mivel ez az utolsó napom, jó lenne utoljára összegyűlni a barátokkal, és csinálni egy nagy közös búcsúpizzázást. Úgyhogy kb 15-ödmagammal elmentünk pizzázni. Finom volt, jó volt. Sokan jöttek, aminek nagyon örültem, és elköszöntem többek közt Kaisától is. Nagyon aranyos lány volt, a világ legjobb Kummija, nagyon hálás vagyok mindenért amit tett értünk.

Last Journey Home. Utoljára hazatekertem, majd eladtam a bringámat egy magyar srácnak, Józsinak. kb 250-300 km-et bicózhattam az elmúlt három hónap során, remek vásárnak bizonyult ez a bicó. Repjegynyomtatás, búcsú a pakisztáni/indiai kollégáktól, majd irány a 2. Dagmarék apartmanja. Silke visszajött egy-két napra Németországból, hozott Wacken sört. Búcsútalálka, búcsúivás, elköszöntem Silkétől, Karolinától, Minotól, Dimitristól, Spelától, Isabellától, Dagmartól. Hiányozni fognak, aranyos, kedves barátokat ismertem meg a személyükben, rossz volt elköszönni. Viszont hajnali 1-től muszáj volt pakolni, és takarítani. Nem is feküdtem le, jött az utolsó takker. Hajnali 6:20-kor indult a busz, addig fent volt és takkereltem. Nem lett szebb a lakás. Ami nagy kár, mert ezt Edgárral sok pénzünk fogja bánni, ráadásul egy kis taktikai hibát is vétettem a fagyasztókiolvasztással, így erős az esélye annak, hogy jelenleg a Club 16 507-508-as apartmanjának folyosóján áll a víz, a negyediken meg szépen beáztak az új lakók. Hát... ohó. Nagy takker, gyors összepakolás, kapkodás, mindent belerántottam a bőröndömbe, a kedvenc söröskorsómat otthagytam Dagmarnak, majd lóhalálában a busz után futottam, majdnem lekéstem. Kb. 10-en mentünk ki a reptérre, valamint elkísért minket Marnus is, sőt, még Asser is felkelt, hogy elbúcsúzzon. Utolsó ölelések, kézfogások, szeretjük egymást, ígéretek, srácok, királyok vagyunk. Nem úgy, mint ahogy This hiszi, ezek az arcok tényleg királyok voltak. Végül elértem a repülőt, bár fürdés kimaradt úgy néztem ki, mint egy csöves, bakancs, a zokni a bőrödben maradt, télikabát, hiába, 20 kg-be bele kellett férni, és sietni kellett. De valahogy csak összejött a dolog, épp 20 kg volt a nagybőrönd, a kicsi 9, de felengedték. Majd fél 9-kor nagyon szomorú szívvel felszálltam a repülőre. Egy utolsó pillantást vetettem Oulura, és elhagytam a várost, elhagytam Finnorszégot.

És itt be is fejeződik a történet. Eltelt pár óra a bejegyzés írásának kezdete óta, Dániában ülök Morten mellett. Megjártam Lettországot, megismertem Edgi Boy családját, ittunk egy csomó sört 2 euróért, megtapasztaltam, hogy Lettország a nyugat Moszkvája, ebédeltem utoljára egy közöset Carlossal, Alexanderrel, megváltottuk a világot szokásunkhoz híven, kitárgyaltuk, hogy épp kit akar lelőni Csárli, de még előttem van egy hét Dánia, és a Sweden Rock fesztivál. De ez már egy másik történet.

Mit mondhatnék? Itt a vége! Lesz még egy bejegyzés, ha hazajöttem, pár hét múlva. Amolyan összegzés, konklúzió, egy kicsi értékelése a félévnek, egy kis elmélkedés. Addig is: itt a vége. Nagyon szomorú vagyok. Mert ez volt életem legszebb féléve, olyan öt hónap amilyent álmodni sem mertem. Barátokra leltem. Igaz barátokra. válaszokra leltem, és végre tudom, hogy mit akarok. Nagyon hiányzik már most mindenki, nagyon-nagyon szeretem ezeket az embereket, akiket megismertem. Szóval köszönet nekik: Edgarsnak, Kaisának, Heidinek, Mortennek, Carlosnak, Alexandernek, Michaelnek, Katkának, Eglének, Laurának, Nastiának, Annának, Karolinának, Dimitrisnek, Spelának, Silkének, Dagmarnak, Isabellának, Marnusnak, Assernek, Giuseppének, Jannak, Tulipnak, Marconak, Tomasnak, Joachimnak, Miroslavnak, Zuskának, Sylvainnak, Minonak, Kristinának, Marthának, a leírhatatlan nevű csoporttársaimnak, Tominak, és a Kummi családomnak, és mindenkinek aki a barátom volt, vagy csak sokszor buliztunk együtt a cserediákok közül az elmúlt hetekben, hónapokban. Nagyon sokat jelentett mindegyikőjük, borzalmas, hogy soha nem leszünk többé úgy együtt, mint ezekben a hetekben, hónapokban voltunk. Soha nem hittem volna, hogy ennyi remek embert mondhatok majd a barátomnak, hálás vagyok, hogy megismerhettem őket, ha a Jóisten is úgy akarja még találkozunk. Nagyon szeretlek benneteket! És nagyon köszönöm Neked kedves olvasó, hogy elkísértél erre a fél éves utazásra, erre a nagy kalandra.

Június 13-án irány Budapest. Addig pedig könnyes szemmel, és szomorú szívvel írom ezt:
"I hate kissing you goodbye."