Summárum. Avagy összegzés. Milyen is volt az elmúlt fél év? Milyen is volt Finnország? Milyen kérdés ez? Aki olvasta a blogot az tudja, aki nem, az pedig pár bejegyzés alapján rájöhet. Itthon vagyok, hazajöttem. Találkoztam a barátokkal, a rokonokkal, ettem nagyi palacsintájából (hála égnek), és elkezdtem gyakornokként dolgozni egy cégnél. Finnország? Messze van már... Fura ez. Mintha meg sem történt volna. Mintha csak egy gyönyörű álom lett volna. Valahogy sokkal egyszerűbb volt visszarázódni a régi életbe, a régi világba. Noha kissé nyűgös vagyok, nem zokog az albérlet magányában a Club 16 után, valahogy az egész félév valótlannak tűnik. De pár dolgot kaptam tőle.
-Egyrészt kihúzott háttal járok. Nem csak azért, mert oda akarok figyelni az egészségemre. Valahogy mielőtt kimentem biztos voltam benne, hogy van bennem valami hiba. Valami gáz. De kimentem, találkoztam rengeteg remek emberrel, baráttal, megszerettem őket, és magamat is megszerettettem velük. Igaz barátokra találtam, és nem volt ebből gond, ebből probléma. Nincs miért összegörnyedni. Büszke lehet az ember magára, rájöttem, hogy egy közösségi lény vagyok, igenis, kellenek az emberek, a barátok, és azt hiszem mégsem vagyok annyira béna velük, mint korábban hittem. Hogy ez a jövőben mit fog jelenteni azt nem tudom. Megpróbálok bekerülni koliba, de lehet ez nem jön össze. Mindenesetre most már nem félek attól, hogy új emberekkel kelljen együtt lenni.
-Nem a zene a minden. Nem mondom azt, hogy nagyot hibáztam, de kiutazásom előtt túl sok időt pazaroltam a zenére. A zene csodálatos dolog, de nem egészséges az, ha egy 20-as évei elején járó srác péntek, szombat esténként olyan koncertekről gépel írást, amire 40 év alatt kb. senki nem kíváncsi. Félreértés ne essék, össze lehet majd futni velem ilyen-olyan bulikon, de nem akarok havi 4-re, 5-re eljárni, ráadásul az odamegyünk korábban, zenészt várunk dolog is teljesen felesleges, időpocsékolás. Megyek inkább később, barátokkal, sörözve, ahogy minden más normális ember.
-A sport jó dolog. Tényleg. Mozogni kell, fontos, jól esik. Ez a legfájóbb pont amúgy, szinte 100%-ig kizárt, hogy csak fele annyit el tudjak majd járni úszni, mint Ouluban, a síelés meg abszolút kivitelezhetetlen. Pedig fontos odafigyelni arra, hogy mozogj, no meg, hogy kinézz valahogy. De Budapesten, Magyarországon ez nehéz, ez nem támogatott, ez rengeteg idő. Valamit azért megpróbálok rövidtávon összehozni, mindenesetre a pápai uszodában már csobbantam kettőt.
-Tervek. Van távlati, meg van közeli. Ki lehet találni melyik mi... A közeli, hogy újra találkozzak a barátaimmal. Talán ez a nyáron összejön, elkezdtem szervezni egy balatoni találkát, ráadásul Edginek vissza kell adnia a bicskámat, amit elvettek tőlem Rigában. Jó lenne ha összejönne, eddig mindenki pozitívan jelzett vissza, 2 lánynak pedig 100%-osan jó. Meglátjuk. :) A távlati terv pedig nyilván az, hogy újra kimenjek. Hogy hová, azt majd meglátjuk. Hogy mikor? Még diák koromban. Jövő nyáron szeretnék szakmai gyakorlatra. Meglátjuk milyen lehetőségek lesznek, illetve, hogy hová mehetek. Ez már motoszkál a fejemben hetek óta, de miután hazaértem vettem csak észre, hogy mennyire megviselt az utazás, a mászkálás, a sok városnézés, élmény... szóval az elmúlt napokban gondolni sem tudtam repülőgépekre, meg csomagokra. De ahogy üldögélek egyedül az albiban, szép lassan érlelődnek a tervek egy új kalandhoz. Van amúgy egy harmadik terv is, szeretnék csatlakozni a BME-s ESN-hez. Utánanéztem. Nem olyan, mint az Oului, hatalmas, rengeteg taggal, sokkal több programmal. Ki kell találni mit akarok. Nagyon nehéz lesz a sulival, melóval összeegyeztetni. Pláne a rockmagazinnal, és énekléssel, sajnos utóbbi kettő esélyes, hogy a prioritási listán hátul fog szerepelni amikor a programomat fogom összeállítani.
-Nem szabad az időt olyan emberekre pazarolni, akik azt nem érdemlik meg. Annyi remek emberrel ismerkedtem meg, találkoztam ebben a fél esztendőben, rájöttem, jobban meg kell válogatni, hogy kivel barátkozom. A kevésbé értékes, értelmes emberekre nem érdemes pazarolni az időt, helyettük keress megfelelő társakat. Rózsapeti féle őrültek a jövőben nem férnek bele a szabadidőmbe. Elnézést, de primitív/uninteligens/buta, vagy szimplán zakkant ismerősöktől facebookon is, és személyesen is elköszönünk.
Persze jöhetne most az élménybeszámoló. De valahogy úgy érzem, hogy annál, hogy konkrétan mik történtek, fontosabb jelenleg az, hogy mit kaptam ettől a fél évtől, miként változott meg a szemléletem, a gondolkodásmódom. Ebben mi változott. Hisz az álomban sem az a lényeg, hogy konkrétan mit álmodtál, hanem az, hogy nagyon megijedtél-e, vagy nagyon örültél-e valaminek. Persze sok minden hiányzik, és rengeteg megismételhetetlen, szenzációs dologban volt részem:
-Az első hetek. Varázslatos, nagyon sajátos atmoszféra. Mindenki, minden ismeretlen, rengeteg esély, lehetőség, gondolat, kíváncsiság, minden benne van a levegőben. Tiszta lappal, elölről, egy teljesen új életet kezdesz, néhány hasonló emberrel. Ez azt hiszem, hogy valami nagyon fura, és különleges dolog. Nem fogom soha elfelejteni az első sörözéseket Heidiékkel, Mortennel, mennyire nem szerettem Edgarst, a youtubeos esteket Kaisáékkal. Remek volt.
-Yllas. A werewolf eveningek. Az első síelések, a közös beszélgetések, az, ahogy barátok, csapat kezdtünk lenni. Ott kezdődött minden, azokkal az emberekkel akikkel akkor jóba lettünk végig kitartott, és elmélyült a barátság.
-Tomiék. A világ legaranyosabb kummi családja, varázslatossá tették a kintlétet. Nagyon szeretnék még velük találkozni valamikor, nagyon hiányoznak, és nagyon kedvesek voltak. Gokart, jégkastély, piknik, tényleg. Le a kalappal, csak a legjobb dolgokat kívánom nekik az életben.
-A síelések. Rengeteget síeltem, és néha Eglé, valamint Spela is velem tartott. Remek társaság, remek elfoglaltság, örökre emlékezetes marad a nagy túránk a város körül. Imádtam síelni.
-Úszások. Kezdetben Spelával, Dimitrissel, aztán Edgarssal, Katkával. Jó mozgás, nagy szauna, csak azt bánom, hogy elhagytam valahol az öreg Strato sapkámat.
-A közös ebédek Michaellel, Carlossal, Alexanderrel, Edgarssal. Fabolous! :D Legendásak voltak. Rengeteget nevettünk, s minden nap megbeszéltük, hogy Carlos épp kit akar megölni. :D Zsseniális arcok, zseniális témák, nehéz is leírni, hogy milyen jó társaságban, milyen jó kedéllyel eszegettünk.
-Club 16 partyk. Sok volt, sokszor tánncal, dizsival utána, rengeteg alkohollal. Főleg az elején voltak veszélyesek. :D
-Kirándulások: Lappföld, Sea Battle, Oulanka/Tromso. Mindig remek társasággal, remek barátokkal, rengeteg élménnyel.
-Lányok. Mit kell ehhez hozzátenni? Persze, nagy csajozások nem voltak, ezt kicsit bánom, de nagyon jó barátom sok kedves, aranyos lány. Az egyetem 5 évében együtt nem beszéltem annyit csajokkal, mint itt egy hónap alatt (és az első 2 évben volt ám barátnőm háhá!). Az orosz lányok kedves vendégszeretete, az elválaszthatatlan Karolina, és Laura, a mindig gyönyörű,és bájos Katka, a mindig barátságos, és mókás Spela, Eglé, a német/osztrák delegáció... hiányoznak.
-Bringázás. Sok, remek utakon. A második bringámat meg is szerettem. :)
-És úgy általában. Az arcok. A társaság tette ezt igazán kiemelkedővé, különlegessé. Mindenki hiányzik, mindenkit szerettem. Neveket most nem sorolok, legutóbb megtettem.
Valamit még kéne írni, hisz ezekkel a sorokkal befejezem a blogot végleg. Azt hiszem ebben a fél esztendőben én mindent leírtam amit le lehetett. Olyan szinten voltam nyitott, és őszinte az írások során, amilyen ritkán vagyok emberekkel, biztos páran egész más oldalamat is megismerték, mint amihez szoktak. Ha véletlen ráakadsz a blogra, és kérdésed van írj a mmarton88@gmail.com Én az erasmust ajánlani tudom csak, életem legjobb döntése volt, hogy kimentem. Ez volt életem legszebb féléve. Finnországot, Oulut pedig szintén bátran ajánlom. A diákokra, a cserediákokra kihelyezett képzés, programok, nagyon egyszerű a kolitalálás, a szállás, az ismerkedés, minden. Egyedül az árak drágák. Legyen cirka 750k-d ha szeretnél egy ilyenbe belevágni! De hidd el, minden egyes forintot meg fog érni. Nem hinném, hogy ennél jobb helyre be tudtam volna fektetni az elmúlt 23 évben hangyaszorgalommal összespórolt pénzemet.
Én meg szeretném köszönni Neked, hogy ezt elolvastad, minden kedves olvasónak, barátnak, családtagnak, hogy érdeklődött akár itt, akár személyesen, mindenkinek aki támogatott, hogy megtette. Nagyon sokat jelent, és nagyon köszönöm, hogy volt mindig érdeklődés afelé, hogy mi történik, hogy kérdeztetek, írtatok, ha nem volt frissítés. Köszönöm a lájkokat, meg Böröndy Elzinek, hogy facebookon az összes írásomat belájkolta. (Meg ha van még ilyen, visítson, a hála neki is jár. :))
Záró gondolatként egy jó barátom, Nagy Andris egy mondatát idézem:"Én azt javaslom, hogy írd bele a mostani blogod befejezésébe, hogy :
folyt.köv!"
Andriskám, legyen igazad! Remélem ez most nem a vég, hanem a kezdet, és hamarosan újra nekivágok a nagyvilágnak. A Jóisten áldjon meg mindannyitokat!
Molnár Marci - "Still alone, still alive, still unbroken."
FINLAND ROCKS!
2011. június 21., kedd
2011. június 1., szerda
I hate kissing you goodbye
No hát srácok, itt a vége.
Rigában vagyok, hajnali 5:48 van, részegen ülök a reptéren, és várok a Billund felé tartó járatra. Hogyan is kerültem ide? Ugye szombaton elment Edgi Boy, este lementünk a Caioba megnézni a BL döntőt, majd utána utolsó szombat este gyanánt elmentünk az Apollóba. Marhadrága volt, 11 lyuró csak a beengedés, odafele megittam a fél literes lett sört amit Edgárstól kaptam, meg a maradék vodkám javát. Szegény Dimitris csúnyán ráfaragott, nem engedték be, otthon felejtette a személyit. Én alapvetően az afrikai srácokkal, Asserrel, meg Marnussal lógtam, persze ott voltak a németek is, bár se a mindig részeg Dánielt nem igen kedveltem meg ( Szombat este az volt az új fertelmesen nagy poénja, hogy tampont aggatott a fülébe és úgy nyomult a városban, meg a dizsiben... Dagmar, meg Isa meg halálra röhögték magukat, hogy ez dejópofa, hát jajj....), se Hettát nem igen kedveltem meg (Dagmarék kummi studentje egy fertelmesen kövér, alapvetően kedvesés, jószándékú, de kissé unalmas, és semmitmondó csajszi). Mindegy utolsó tánc, utolsó bulizás, egy Deep Purple emlékbanda is fellépett, és végül még tomboltunk egyet a Selva Paivára.
Mikor zárt a klub hazabringáztunk, de csak, hogy hajnali 5-ig fentmaradjunk a spanyolokkal. Ugyanis a spanyolok közül 5-en hazamentek. 4 csaj, egy srác, és így a spanyol légió is erősen megfogyatkozott. A 2-on dumáltunk velük egy utolsót, majd egy angol srác javaslatára (kiderült, hogy Harisson nem is pöcs, hanem tök jó arc) mikor megérkezett a taxi levonultunk díszsorfalat állni, és amikor a srácok/csajok lejöttek megtapsoltuk őket. Miért? Mert a spanyolok voltak a legnagyobb partyarcok. Közvetlenül annyira nem ismertem őket, csak bírtam őket, mindig a bulin járt az eszük, és mindig fix pillérei voltak az estének, a mókának. Nélkülük nem lett volna ugyanolyan ez a félév, és ezért köszönet jár mindannyiuknak. Pláne aranyos volt, hogy két csaj akikkel sokat nem is beszéltem, csak hébe-hóba, odajött a búcsúkor megölelt, elköszönt, jajj nagyon aranyosak voltak. Majd taxi, és irány haza. Mi pedig negyed 6-fél6 magasságában hazaballagtunk, és nyugovóra tértünk.
Másnap fél1-kor ébredtem délután, és nekikezdtem a takarításnak. Erre ment rá az egész nap, kis főzés, kis forma 1, majd 5-kor nyomás a club 16 elé. Előző este kitaláltuk, hogy felmászunk az épület tetejére az oldalt elhelyezett létrán, így Dimitris, Tomas, Mino, Marnus, meg én a zuhogó esőben másztunk egyet. Jó volt. Mármint persze, majdnem leestünk, veszélyes volt, meg illegális, de ez volt az utolsó napunk Ouluban, muszáj volt megtenni,és ez csak még jobbá tette a barátságot, a hangulatot, faja volt. Amúgy Mino elmesélte, hogy előző este kidobták az amarillóból, mert seggbe rúgott egy biztonsági őrt. Dolgunk végeztével irány a pizzéria! Úgy döntöttem, mivel ez az utolsó napom, jó lenne utoljára összegyűlni a barátokkal, és csinálni egy nagy közös búcsúpizzázást. Úgyhogy kb 15-ödmagammal elmentünk pizzázni. Finom volt, jó volt. Sokan jöttek, aminek nagyon örültem, és elköszöntem többek közt Kaisától is. Nagyon aranyos lány volt, a világ legjobb Kummija, nagyon hálás vagyok mindenért amit tett értünk.
Last Journey Home. Utoljára hazatekertem, majd eladtam a bringámat egy magyar srácnak, Józsinak. kb 250-300 km-et bicózhattam az elmúlt három hónap során, remek vásárnak bizonyult ez a bicó. Repjegynyomtatás, búcsú a pakisztáni/indiai kollégáktól, majd irány a 2. Dagmarék apartmanja. Silke visszajött egy-két napra Németországból, hozott Wacken sört. Búcsútalálka, búcsúivás, elköszöntem Silkétől, Karolinától, Minotól, Dimitristól, Spelától, Isabellától, Dagmartól. Hiányozni fognak, aranyos, kedves barátokat ismertem meg a személyükben, rossz volt elköszönni. Viszont hajnali 1-től muszáj volt pakolni, és takarítani. Nem is feküdtem le, jött az utolsó takker. Hajnali 6:20-kor indult a busz, addig fent volt és takkereltem. Nem lett szebb a lakás. Ami nagy kár, mert ezt Edgárral sok pénzünk fogja bánni, ráadásul egy kis taktikai hibát is vétettem a fagyasztókiolvasztással, így erős az esélye annak, hogy jelenleg a Club 16 507-508-as apartmanjának folyosóján áll a víz, a negyediken meg szépen beáztak az új lakók. Hát... ohó. Nagy takker, gyors összepakolás, kapkodás, mindent belerántottam a bőröndömbe, a kedvenc söröskorsómat otthagytam Dagmarnak, majd lóhalálában a busz után futottam, majdnem lekéstem. Kb. 10-en mentünk ki a reptérre, valamint elkísért minket Marnus is, sőt, még Asser is felkelt, hogy elbúcsúzzon. Utolsó ölelések, kézfogások, szeretjük egymást, ígéretek, srácok, királyok vagyunk. Nem úgy, mint ahogy This hiszi, ezek az arcok tényleg királyok voltak. Végül elértem a repülőt, bár fürdés kimaradt úgy néztem ki, mint egy csöves, bakancs, a zokni a bőrödben maradt, télikabát, hiába, 20 kg-be bele kellett férni, és sietni kellett. De valahogy csak összejött a dolog, épp 20 kg volt a nagybőrönd, a kicsi 9, de felengedték. Majd fél 9-kor nagyon szomorú szívvel felszálltam a repülőre. Egy utolsó pillantást vetettem Oulura, és elhagytam a várost, elhagytam Finnorszégot.
És itt be is fejeződik a történet. Eltelt pár óra a bejegyzés írásának kezdete óta, Dániában ülök Morten mellett. Megjártam Lettországot, megismertem Edgi Boy családját, ittunk egy csomó sört 2 euróért, megtapasztaltam, hogy Lettország a nyugat Moszkvája, ebédeltem utoljára egy közöset Carlossal, Alexanderrel, megváltottuk a világot szokásunkhoz híven, kitárgyaltuk, hogy épp kit akar lelőni Csárli, de még előttem van egy hét Dánia, és a Sweden Rock fesztivál. De ez már egy másik történet.
Mit mondhatnék? Itt a vége! Lesz még egy bejegyzés, ha hazajöttem, pár hét múlva. Amolyan összegzés, konklúzió, egy kicsi értékelése a félévnek, egy kis elmélkedés. Addig is: itt a vége. Nagyon szomorú vagyok. Mert ez volt életem legszebb féléve, olyan öt hónap amilyent álmodni sem mertem. Barátokra leltem. Igaz barátokra. válaszokra leltem, és végre tudom, hogy mit akarok. Nagyon hiányzik már most mindenki, nagyon-nagyon szeretem ezeket az embereket, akiket megismertem. Szóval köszönet nekik: Edgarsnak, Kaisának, Heidinek, Mortennek, Carlosnak, Alexandernek, Michaelnek, Katkának, Eglének, Laurának, Nastiának, Annának, Karolinának, Dimitrisnek, Spelának, Silkének, Dagmarnak, Isabellának, Marnusnak, Assernek, Giuseppének, Jannak, Tulipnak, Marconak, Tomasnak, Joachimnak, Miroslavnak, Zuskának, Sylvainnak, Minonak, Kristinának, Marthának, a leírhatatlan nevű csoporttársaimnak, Tominak, és a Kummi családomnak, és mindenkinek aki a barátom volt, vagy csak sokszor buliztunk együtt a cserediákok közül az elmúlt hetekben, hónapokban. Nagyon sokat jelentett mindegyikőjük, borzalmas, hogy soha nem leszünk többé úgy együtt, mint ezekben a hetekben, hónapokban voltunk. Soha nem hittem volna, hogy ennyi remek embert mondhatok majd a barátomnak, hálás vagyok, hogy megismerhettem őket, ha a Jóisten is úgy akarja még találkozunk. Nagyon szeretlek benneteket! És nagyon köszönöm Neked kedves olvasó, hogy elkísértél erre a fél éves utazásra, erre a nagy kalandra.
Június 13-án irány Budapest. Addig pedig könnyes szemmel, és szomorú szívvel írom ezt:
"I hate kissing you goodbye."
Rigában vagyok, hajnali 5:48 van, részegen ülök a reptéren, és várok a Billund felé tartó járatra. Hogyan is kerültem ide? Ugye szombaton elment Edgi Boy, este lementünk a Caioba megnézni a BL döntőt, majd utána utolsó szombat este gyanánt elmentünk az Apollóba. Marhadrága volt, 11 lyuró csak a beengedés, odafele megittam a fél literes lett sört amit Edgárstól kaptam, meg a maradék vodkám javát. Szegény Dimitris csúnyán ráfaragott, nem engedték be, otthon felejtette a személyit. Én alapvetően az afrikai srácokkal, Asserrel, meg Marnussal lógtam, persze ott voltak a németek is, bár se a mindig részeg Dánielt nem igen kedveltem meg ( Szombat este az volt az új fertelmesen nagy poénja, hogy tampont aggatott a fülébe és úgy nyomult a városban, meg a dizsiben... Dagmar, meg Isa meg halálra röhögték magukat, hogy ez dejópofa, hát jajj....), se Hettát nem igen kedveltem meg (Dagmarék kummi studentje egy fertelmesen kövér, alapvetően kedvesés, jószándékú, de kissé unalmas, és semmitmondó csajszi). Mindegy utolsó tánc, utolsó bulizás, egy Deep Purple emlékbanda is fellépett, és végül még tomboltunk egyet a Selva Paivára.
Mikor zárt a klub hazabringáztunk, de csak, hogy hajnali 5-ig fentmaradjunk a spanyolokkal. Ugyanis a spanyolok közül 5-en hazamentek. 4 csaj, egy srác, és így a spanyol légió is erősen megfogyatkozott. A 2-on dumáltunk velük egy utolsót, majd egy angol srác javaslatára (kiderült, hogy Harisson nem is pöcs, hanem tök jó arc) mikor megérkezett a taxi levonultunk díszsorfalat állni, és amikor a srácok/csajok lejöttek megtapsoltuk őket. Miért? Mert a spanyolok voltak a legnagyobb partyarcok. Közvetlenül annyira nem ismertem őket, csak bírtam őket, mindig a bulin járt az eszük, és mindig fix pillérei voltak az estének, a mókának. Nélkülük nem lett volna ugyanolyan ez a félév, és ezért köszönet jár mindannyiuknak. Pláne aranyos volt, hogy két csaj akikkel sokat nem is beszéltem, csak hébe-hóba, odajött a búcsúkor megölelt, elköszönt, jajj nagyon aranyosak voltak. Majd taxi, és irány haza. Mi pedig negyed 6-fél6 magasságában hazaballagtunk, és nyugovóra tértünk.
Másnap fél1-kor ébredtem délután, és nekikezdtem a takarításnak. Erre ment rá az egész nap, kis főzés, kis forma 1, majd 5-kor nyomás a club 16 elé. Előző este kitaláltuk, hogy felmászunk az épület tetejére az oldalt elhelyezett létrán, így Dimitris, Tomas, Mino, Marnus, meg én a zuhogó esőben másztunk egyet. Jó volt. Mármint persze, majdnem leestünk, veszélyes volt, meg illegális, de ez volt az utolsó napunk Ouluban, muszáj volt megtenni,és ez csak még jobbá tette a barátságot, a hangulatot, faja volt. Amúgy Mino elmesélte, hogy előző este kidobták az amarillóból, mert seggbe rúgott egy biztonsági őrt. Dolgunk végeztével irány a pizzéria! Úgy döntöttem, mivel ez az utolsó napom, jó lenne utoljára összegyűlni a barátokkal, és csinálni egy nagy közös búcsúpizzázást. Úgyhogy kb 15-ödmagammal elmentünk pizzázni. Finom volt, jó volt. Sokan jöttek, aminek nagyon örültem, és elköszöntem többek közt Kaisától is. Nagyon aranyos lány volt, a világ legjobb Kummija, nagyon hálás vagyok mindenért amit tett értünk.
Last Journey Home. Utoljára hazatekertem, majd eladtam a bringámat egy magyar srácnak, Józsinak. kb 250-300 km-et bicózhattam az elmúlt három hónap során, remek vásárnak bizonyult ez a bicó. Repjegynyomtatás, búcsú a pakisztáni/indiai kollégáktól, majd irány a 2. Dagmarék apartmanja. Silke visszajött egy-két napra Németországból, hozott Wacken sört. Búcsútalálka, búcsúivás, elköszöntem Silkétől, Karolinától, Minotól, Dimitristól, Spelától, Isabellától, Dagmartól. Hiányozni fognak, aranyos, kedves barátokat ismertem meg a személyükben, rossz volt elköszönni. Viszont hajnali 1-től muszáj volt pakolni, és takarítani. Nem is feküdtem le, jött az utolsó takker. Hajnali 6:20-kor indult a busz, addig fent volt és takkereltem. Nem lett szebb a lakás. Ami nagy kár, mert ezt Edgárral sok pénzünk fogja bánni, ráadásul egy kis taktikai hibát is vétettem a fagyasztókiolvasztással, így erős az esélye annak, hogy jelenleg a Club 16 507-508-as apartmanjának folyosóján áll a víz, a negyediken meg szépen beáztak az új lakók. Hát... ohó. Nagy takker, gyors összepakolás, kapkodás, mindent belerántottam a bőröndömbe, a kedvenc söröskorsómat otthagytam Dagmarnak, majd lóhalálában a busz után futottam, majdnem lekéstem. Kb. 10-en mentünk ki a reptérre, valamint elkísért minket Marnus is, sőt, még Asser is felkelt, hogy elbúcsúzzon. Utolsó ölelések, kézfogások, szeretjük egymást, ígéretek, srácok, királyok vagyunk. Nem úgy, mint ahogy This hiszi, ezek az arcok tényleg királyok voltak. Végül elértem a repülőt, bár fürdés kimaradt úgy néztem ki, mint egy csöves, bakancs, a zokni a bőrödben maradt, télikabát, hiába, 20 kg-be bele kellett férni, és sietni kellett. De valahogy csak összejött a dolog, épp 20 kg volt a nagybőrönd, a kicsi 9, de felengedték. Majd fél 9-kor nagyon szomorú szívvel felszálltam a repülőre. Egy utolsó pillantást vetettem Oulura, és elhagytam a várost, elhagytam Finnorszégot.
És itt be is fejeződik a történet. Eltelt pár óra a bejegyzés írásának kezdete óta, Dániában ülök Morten mellett. Megjártam Lettországot, megismertem Edgi Boy családját, ittunk egy csomó sört 2 euróért, megtapasztaltam, hogy Lettország a nyugat Moszkvája, ebédeltem utoljára egy közöset Carlossal, Alexanderrel, megváltottuk a világot szokásunkhoz híven, kitárgyaltuk, hogy épp kit akar lelőni Csárli, de még előttem van egy hét Dánia, és a Sweden Rock fesztivál. De ez már egy másik történet.
Mit mondhatnék? Itt a vége! Lesz még egy bejegyzés, ha hazajöttem, pár hét múlva. Amolyan összegzés, konklúzió, egy kicsi értékelése a félévnek, egy kis elmélkedés. Addig is: itt a vége. Nagyon szomorú vagyok. Mert ez volt életem legszebb féléve, olyan öt hónap amilyent álmodni sem mertem. Barátokra leltem. Igaz barátokra. válaszokra leltem, és végre tudom, hogy mit akarok. Nagyon hiányzik már most mindenki, nagyon-nagyon szeretem ezeket az embereket, akiket megismertem. Szóval köszönet nekik: Edgarsnak, Kaisának, Heidinek, Mortennek, Carlosnak, Alexandernek, Michaelnek, Katkának, Eglének, Laurának, Nastiának, Annának, Karolinának, Dimitrisnek, Spelának, Silkének, Dagmarnak, Isabellának, Marnusnak, Assernek, Giuseppének, Jannak, Tulipnak, Marconak, Tomasnak, Joachimnak, Miroslavnak, Zuskának, Sylvainnak, Minonak, Kristinának, Marthának, a leírhatatlan nevű csoporttársaimnak, Tominak, és a Kummi családomnak, és mindenkinek aki a barátom volt, vagy csak sokszor buliztunk együtt a cserediákok közül az elmúlt hetekben, hónapokban. Nagyon sokat jelentett mindegyikőjük, borzalmas, hogy soha nem leszünk többé úgy együtt, mint ezekben a hetekben, hónapokban voltunk. Soha nem hittem volna, hogy ennyi remek embert mondhatok majd a barátomnak, hálás vagyok, hogy megismerhettem őket, ha a Jóisten is úgy akarja még találkozunk. Nagyon szeretlek benneteket! És nagyon köszönöm Neked kedves olvasó, hogy elkísértél erre a fél éves utazásra, erre a nagy kalandra.
Június 13-án irány Budapest. Addig pedig könnyes szemmel, és szomorú szívvel írom ezt:
"I hate kissing you goodbye."
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)